Illyés Gyula idézetével nem mindenki ért egyet.
És talán van is valami ebben a kételkedésben, hiszen ha megpróbálom beleképzelni magam egy csonkahoni magyar helyébe, valóban nem tűnik oly fájdalmasnak számára. Ha az agymosás sikeres volt, akkor jóformán fel sem fogja, hogy Csonkaország határain túl magyar emberek élnek, de ha megkapta a megfelelő nevelést és jól ismeri a magyarság történelmét, akkor sem éli meg feltétlenül traumaként ezt a múltbeli igazságtalanságot.
Mivel nem élte meg személyesen, az ő szemében ez csupán egy történelmi esemény. Mivel nem élte meg, milyen érzés saját szülőföldjén idegen ország idegen nyelvét használni és élni, alkotni, megmaradni, nem érzi át benne a tragédiát. Én sem tartanám nagy tragédiának, ha városom egy részét közigazgatásilag leválasztanák, vagy éppen a szomszéd falut idecsatolnák. Politikai-gazdasági döntés, amely nem érint különösen.
Nem mondom, hogy örülök ennek a közömbösségnek, amelyet csonkaországiak tanúsítanak a trianoni diktátum iránt, sem azt, hogy el tudom fogadni ezt az álláspontot, de legalább ésszerűen felfogom, megértem, és megbocsájtom.
Ezzel szemben itt vannak az elszakított területen élők. Akik idegen ország állampolgáraiként magyarnak születtek, magyarul beszélnek, és netalántán még közösségi szerepet is vállalnak. Itt már egészen más a gyerek fekvése. Mi megéltük és megtapasztaltuk milyen érzés, mikor nem használhatjuk anyanyelvünket. Igaz ugyan, hogy ez már nem annyira jellemző errefelé mint akár a közelmúltban, de megértük. Megértük azt, amikor le kellett győzzük félelmünket ahhoz, hogy az utcán megszólaljunk magyarul.
Így hát nekünk, csonkaországi határokon kívül rekedt magyaroknak nincs és nem is lehet semmiféle elképzelhető erkölcsi kifogásunk arra nézve, hogy miránk ne lennének érvényesek Illyés Gyula nehéz szavai.
A nehéz időkben voltak akik inkább románul beszéltek. A dicső román hadseregben is voltak olyan magyar bakák akik nem mertek egymás között magyarul beszélni. Sőt, azt sem merték felvállalni hogy ők magyarok. Értem őket, kevésbé voltak bátrak mint azok, akik mertük vállalni ezt.
Hát ilyen körülmények között számomra teljességgel érthetetlen az, amikor egy "magyar" (???) ember nyilvánosan arra szólítja fel, biztatja, bátorítja nemzettársait, hogy ne emlékezzen meg trianonról. Ha azok közé tartozik, akik oláh katonáéknál is felvállalták magyarságukat, akkor úgy érzem elég bátrak ahhoz, hogy jelenleg, egy szabad, demokratikus, európai országban részt merjenek venni egy történelmi megemlékezésen.
Ha pedig azok közé tartoztak, akik akkor sem merték felvállalni nemzeti hovatartozásukat, azt jelenti, hogy az etnikai megkülönböztetés, a nemzeti alapú elnyomás az ők számukra különösen nagy trauma volt, tehát annál nagyobb mértékben fájlalniuk kellene trianont. Tehát éppen ideje lenne, hogy megemlékezzenek róla.
Mert amíg nem tudunk békében és nyugodtan trianon-megemlékezést tartani, addig nem élhetünk békében saját nemzeti identitásunkkal, állampolgárságunkkal, szülőföldünkkel, szomszédainkkal, gyökereinkkel. Egyszóval önmagunkkal.
Nem tudom ki volt az értelmi szerzője a távolmaradásra késztető felszólításnak, de ha én az ő helyében lennék nagyon nagyon szégyellném magam.
És mindemellett óriási fizikai fájdalmat éreznék, emlős állat létemre nincs gerincem.
És éreznék lelki fájdalmat és zaklatottságot is, azon egyszerű oknál fogva, hogy súlyos identitászavarom miatt nem tudom mit teszek. Vagy azért, mert éppen nagyon is jól tudom, miért kaptam azt a fizetést amit éppen számolgatok. És keresnék valami kifogást, hogy vigyáznom kell az állásomra, hiszen valamiből fel kell nevelnem a gyerekeimet. De az úgyis csak kifogás lenne...
Hát marad a kérdés, válasz nélkül:
Gerinctelenségből, vagy csak egyszerűen gyávaságból elkövetett nemzetárulás?
Bejegyzések
